Suki ni nareta, arigatou

Köszönöm, hogy szeretsz

Írta: Senna Hikari Kaien

A mai nap is ugyanúgy indult, mint a többi. Ébredés, munka, hazaérkezés, valami vacsora, aztán az este eltöltése, valami teljesen lényegtelen tevékenységgel. Minden napom ugyanolyan, már majdnem egy éve. Lassan kikászálódtam a zuhany alól és köntösben betértem a konyhába, hogy valami ehető után kutassak a hűtőben. Már három napja nem vásároltam. Talán ideje lenne megejteni egy kisebb bevásárlást, bár a munkám mellett nem igazán jut időm arra, hogy bármi mást is ellássak a feladataimon kívül.

Jelenleg egy  kiadó szerkesztőségénél dolgozom, mint koordinátor és szerkesztő. Többnyire novellákkal foglalkozom és – bár még egy éve sincs, hogy itt dolgozom – a szorgalmamnak, valamint a kemény munkámnak köszönhetően elismert vagyok.

Bár a munkámban remekelek, a magánéletem annál inkább hasonlít kész katasztrófára. Minden egyes kapcsolatom után – ha lehet így nevezni őket –, olyan érzésem van, mintha egy tájfun söpört volna végig az életemen. Felszakadnak a régi sebek és ismét a munkába temetkezem, hogy legalább addig elfelejtsem a fájdalmat, amit érzek.

Ez lennék én. Egy harmincas éveinek közepén járó férfi, aki a munkába temetkezik csak azért, hogy addig is elfelejtse azt a fájdalmat, amit eddig oly sokszor próbált kiűzni a szívéből – sikertelenül. Egy szánalmas férfi, aki nem tud túljutni az elveszítés fájdalmán, amit egykori tanárnője iránt érez.

De ő... Nem csak a tanárnőm volt. Ő volt az, aki mellett mindig úgy éreztem, hogy vagyok valaki. Akit úgy szerettem, mint az életemben eddig még senkit sem és talán nem is fogok.
A telefonom csörgése ébresztett fel az emlékekből. Csak pár pillanatnyi habozás után fogtam fel, hogy mi is történik. Azonnal a kabátomhoz rohantam, hisz mióta hazaértem, még nem vettem ki a mobilt a zsebéből. Ránéztem a kijelzőre, ahol egy szó állt: Kiadó. Kelletlenül nyomtam meg a fogadás gombot.
- Tessék, itt Kuribayashi Haruka beszél – szóltam bele a telefonba.
- Haruka-san, itt Suiko beszél – kezdte a női hang.
- Áh, Suiko-san, minek köszönhetem a hívását? - kérdeztem, mikor felismertem az osztályom titkárnőjének hangját.
- Csak szólni szerettem volna, hogy Miyako-sensei kézirata megérkezett és már csak az ön átnézésére vár. Aztán mehet is a nyomdába.
- Köszönöm, hogy szólt. Tudom, hogy kicsit késett, de most a határidő sokkal szűkösebb volt, mint eddig. Nagy a nyomás rajta, elnézést kérek ezért – szóltam.
- Igen, tudom és nem kell elnézést kérnie. A határidő most tényleg szűkösebb volt és a szerzőink némelyike nem igazán bírja ezt a nyomást. A lényeg, hogy a főszerkesztő elintézte a nyomdával, hogy adjanak még egy nap haladékot. - Saiko hangja megnyugtató volt és egyáltalán nem tűnt idegesnek. Ez némiképp megnyugtatott.
- Köszönöm, Suiko-san. Kérem, átküldené a kéziratot faxon? Már ha nem nagy kérés.
- Persze, azonnal ott lesz – válaszolt Suiko.
- Köszönöm még egyszer, de most sietek, ha nem bánja – mondtam. - Sietek... Mégis hová? - gondoltam.
- Rendben! Akkor leteszem. Elnézést a zavarásért.
- Ugyan, csak a munkáját végzi.
- Akkor viszont hallásra és jó pihenést, Haruka-san – tette le a nő.
- Mi a...? - bámultam a telefont, majd egy vállrándítással leraktam a konyhapultra. Odaraktam egy kávét, majd elindultam a nappaliba. Útközben előkotortam egy doboz cigit a kabátzsebemből, majd leültem a kanapéra. Nem is tudom miért, de ahogy felnéztem, tekintetem a falon lógó naptáron állapodott meg. Tizenhetedike van, Június. A naptáron a Tizenkilencedike pirossal volt bekeretezve. Rágyújtottam. Ahogy a cigaretta füstjét kifújtam, a felszálló füstben mintha egy női arcot véltem volna felfedezni.

- Makoto-sensei – suttogtam bele a szoba csendjébe. Már olyan régen volt. Két nap múlva lesz húsz éve, hogy elvesztettem, mégis olyan élénk a fájdalom. Azóta már voltam házas, de nem úgy sikerült, ahogy én akartam. Hét évig voltunk házasok Sukival, de a kapcsolatunk sohasem volt olyan, mint amilyenre szerettük volna. Nem. Pont úgy sikerült, ahogy a szívem akarta. Makoto-sensei emléke még mindig bennem volt és olyan hatalmas ürességet hagyott hátra a hiánya, amelyről azt gondoltam, hogy sosem fog eltűnni. A fiókhoz sétáltam, majd kivettem egy régi könyvet, aztán visszaültem a kanapéra. Kinyitottam, amitől egy fénykép pottyant ki egyenesen az ölembe. Letettem a könyvet és egyenesen a fényképre koncentráltam. A képen egy tizenöt év körüli fekete hajú fiú volt egy nővel, aki tolószékben ült. Átkarolták egymást. A kép azt az érzést keltette, mintha azok ketten sohasem akarnák elengedni egymást. Mindkettejük ajkán mosoly ült, bár tudták, hogy már nem sokáig maradhatnak együtt.

Megrohamoztak az emlékek. Előjött sok minden, de a szívemben mégis az az egy fontos pillanat játszódott le. A képen lévő fiú én voltam, sok évvel ezelőtt. A nő pedig, nos, ő Makoto-sensei. A középiskolás irodalom tanárom. Mint egy felvétel, úgy játszódott le bennem annak az eseménynek a cselekménye.

Csendes volt minden. A csendet csak a tolószék kerekeinek nyikorgása és halk léptek zaja törte meg. Egy fiatal, fekete hajú fiú tolta a kerekesszéket, melyben egy gyönyörű csillogó barna hajú nő ült. A tengerpartra igyekeztek. Nő szeretett itt lenni, így az volt az egyetlen, amit a fiú tehetett érte, hogy kihozta ide.
- Makoto-sensei? - szólalt meg a fiú. A nő egy ideje nem szólt semmit, így gondolta, hogy megtöri a csendet.
- Haruka-kun. Sajnálom, hogy velem kell lenned – szólt Makoto.
- Ne mondjon ilyet, sensei – válaszolt Haruka lágyan. - Azért vagyok önnel, mert önnel akarok lenni.
- Haruka-kun? Kérnék tőled valamit. - Haruka a nőre figyelt. - Azt szeretném, ha elfelejtenél.
- Hogyan? - kérdezte Haruka fájdalommal a hangjában. - Hogy kérheti ezt tőlem?  Én nem tudnám...
- Nem azt kérem, hogy most – vágott közbe Makoto. - Beteg vagyok, Haruka-kun. Már nem fogok sokáig élni. A mostani helyzettől eltekintve én még a tanárod vagyok. Ezért azt szeretném, ha boldog lennél.
- De... - szólt Haruka fájdalmas szemekkel. - Én... Szeretlek, sensei. - Makoto vonásai ellágyultak.
- Haruka-kun, arra kérlek, hogy ha az emlékem... ha a létezésem már annyira fájdalmas lesz neked, hogy nem tudsz emiatt boldog lenni, kérlek, felejts el.
- Én nem tudnám...
- Kérlek – szólt Makoto. - Ígérd meg ezt nekem. Hogy nem maradsz a múlt rabja.
- Sensei... Én... - Pár percig mindketten szótlanul nézték a tengert. - Elküldtem a jelentkezésem az egyetemre. Arra, ahová ön járt – szólalt meg hirtelen Haruka. - Tanár szeretnék lenni, mint ön.
- Ez nagyon kedves, de... Azt szeretném, ha a magad útját járnád és nem azt, amin én jártam. Azt tedd, amit szeretsz és amit szívből tennél – mondta Makoto. - Nem kell... Az én utamat járnod.
- De...
- Én csak azt szeretném, ha boldog lennél. Hogy ne álljon az emlékem a boldogságod útjába – folytatta a nő.
- Sensei... - remegett meg Haruka, majd megölelte a nőt. - Szeretlek, sensei... - Makoto átkarolta Haruka karjait, amik őt ölelték.
- Köszönöm... hogy szeretsz – szorította magához a fiút.

Emlékszem... Aznap találkoztam utoljára Makoto-senseijel. Másnap felhívtak a szülei, hogy még az éjjel elhunyt. Akkor, a kórházban Makoto-sensei édesanyja azt mondta nekem, hogy ne legyek a múlt rabja és hogy a holtak nem térnek vissza. Hogy ezzel engem, vagy saját magát akarta megnyugtatni, azt még ma sem tudom. De nem is számít már. Mert Makoto-sensei szavai még mindig a fejemben visszhangoznak azóta is: „Köszönöm... hogy szeretsz.”

A sok emlék felidézése miatt elkezdett fájni a fejem és úgy döntöttem, hogy lefekszem aludni. Elég nyugodt álmom volt ahhoz képest, hogy mikre gondoltam elalvás előtt. Kora reggel kaptam egy üzenetet, hogy Kyoko-san szeretne találkozni velem. Ő az a nő, akivel már második hónapja randevúzgatok. Próbáltam rendbe hozni a magánéletem, ezért kezdtem vele találkozgatni. Kyoko-san nagyon kiváló nő. Okos, gyönyörű, művelt és aranyos is egyben. Nála jobb társat keresve sem találna egy férfi sem. Elég jól megértjük egymást, így még az sem kizárt, hogy lehetne közös jövőnk. Annál a kiadónál dolgozik menedzserként, ahol én dolgozom, így gyakran összefutunk munkaidőben is. Kellemes a társasága és szerintem ő is ugyanígy érez irántam. Már többször mondta, hogy mennyire kedvel, de tiszteletben tartja azt, hogy nekem több időre van szükségem.

Tizennyolcadika van. Holnap lesz Miyako-sensei halálának az évfordulója. Felhívtam a virágboltot és megrendeltem a szokásos csokrot. Mint minden évben, idén is ellátogatok a sírjához az évfordulója napján. Most is, mint húsz éve minden évben.

Egy év telt el. Kyoko és én, már több mint fél éve élünk együtt. A munka ugyanolyan, mint eddig. Ugyanolyan nehéz, ugyanolyan szórakoztató és persze ugyanúgy jól megy, mint eddig. Lesz egy pár szabadnapom, így úgy döntöttünk, hogy ellátogatunk a hétvégén egy meleg vizű  forráshoz. Kyoko olyan boldog, hogy madarat lehetne vele fogatni. Bár, nem is csodálom, hisz az elmúlt időben a munkánk miatt nem nagyon volt lehetőségünk elutazni.
- Haruka? Azt hiszem, hogy mindent becsomagoltam – nevetett Kyoko.
- Remek! Még van egy két munkám, amit be kell fejeznem mielőtt indulunk – szóltam felnézve a papírkupacok mögül. Kyoko kételkedő szemekkel pillantott szerelmére. - Na, ne nézz így rám. Ígérem hamar meglesz és nem lesz gond az indulással – mosolyogtam kedvesen.
- Hát jó – fújta ki magát Kyoko. - Hiszek neked – mosolygott a nő. Miután látta, hogy buzgón igyekszek ellátni a munkám, inkább amellett döntött, hogy megnézi, van-e még valami, amit be kell pakolnia. - Na jó, megnézem, hogy minden megvan-e, amit viszünk – indult a másik szobába. Én csak egy lágy mosollyal pillantottam utána, majd nekiláttam, hogy befejezzem a munkámat. Amint az utolsó kéziratot is elfaxoltam a kiadónak összecsaptam a tenyerem és elterültem az asztalon. Valamiért felnéztem a falra és láttam, hogy a naptáron még az előző hónap van. Odamentem hozzá, majd egy mozdulattal letéptem. Szemeim megakadtak egy pirossal bekarikázott napon. Tizenkilencedike, Június. Tágra kerekedett szemekkel vettem tudomásul, hogy a mai nap van bekarikázva.
- Lehetetlen – suttogtam. - Hogyan felejthettem el? Húsz éve... Minden évben, ezen a napon... De ma... Miért? - kiáltottam hevesen, mire Kyoko berohant.
- Drágám, mi a baj? - kérdezte Kyoko, majd ő is észrevette a karikát. - Ez... micsoda?
- Ez... Francba! - kiáltottam, majd összeszedte magát.
- Mégis hová készülsz? - kérdezte Kyoko értetlenül.
- Nem csak én, te is velem jössz – szóltam, majd felvettem a kabátomat. - Kicsit messze van, de még megjárjuk – rohantam ki a kocsikulccsal. - Gyere! - kiáltottam hátra. Kyoko nem értett semmit, de készségesen beült a kocsiba. Az autóban pár percig kínos csend volt, végül én törtem meg a csendet.
- Nem értem, hogyan felejthettem el – pillantottam a képre amit sietve vettem ki egy könyvből indulás előtt.
- Ki van ezen a fényképen? Ez te vagy, ugye? - mutatott Kyoko a képen lévő fiúra.
- Igen, én vagyok – válaszolt Haruka.
- Ki ez a nő?
- Ő egy nagyon fontos személy az életemben – szóltam.
- Úgy. Tehát én nem vagyok fontos? Mégis mit jelentsen ez? - Kyoko szavaiból csak úgy sütött a féltékenység.
- Félreérted, Kyoko – szóltam lágy szemekkel. - Elfelejtettem... Hogy felejthettem el az évfordulóját? - pillantottam oldalra, de csak egy duzzogó Kyokót láttam. - Értem már... - hasított belém a felismerés.
- Ha érted, akkor nekem is megmagyarázhatnád végre! - mordult fel Kyoko.
- Azért felejtettem el, mert te elfeledtetted velem. Annyira jól éreztem magam veled, hogy egy pillanatra sem jutott eszembe – álltam meg egy virágárus előtt, majd Kyoko szemeibe néztem. - Meg fogja érteni. Hiszen ezt akarta mindvégig, nem? - szóltam, majd kiszálltam és vettem egy csokrot. A temetőig meg sem álltunk.
- Mégis minek jöttünk ide? - kérdezte Kyoko miután megérkeztünk a temetőhöz.
- Itt vagyunk – álltam meg egy sír előtt.
- Kotobuki Makoto...? - olvasta fel Kyoko a fejfán szereplő nevet. - Ki volt ő?
- Kyoko, bemutatom neked Makoto-senseit. Sensei, ő itt Kyoko – szóltam. Kyoko meglepetten állt a sír felett. - Sajnálom, sensei. Nem gondoltam volna, hogy valaha elfelejtem az évfordulód napját. Nem keresek mentségeket, de – pillantottam Kyokora. - azt hiszem van valaki, akit meg kell ismerned. - Rátettem a csokrot a sírra, majd letérdeltem. - Sensei... Olyan rég volt már. Az emlékeim rólad örökké megmaradnak, de ez természetes nem? Hiszen szeretlek. - Kyoko könnyekkel küszködve állt mellettem.
- Szereted...? De hát... - Elkaptam Kyoko kezét.
- Örökké a szívemben élsz majd, de... Azt hiszem, van valaki, akit még nálad is jobban szeretek.
- Haruka - suttogta Kyoko.
- Haruka-kun? - Megfordultam a hangra. - Satsuki-san...
- Köszönöm, hogy jársz ide – mosolygott a nő - , de... Már így is sokat tettél a lányomért. Makoto sem szeretné, hogy ezt tedd magaddal.
- Nem. Igaza van, ezért... Ez az utolsó, hogy ide jöttem. Viszlát és mindent köszönök – szóltam, majd Kyoko kezét fogva visszaültünk az autóba. Satsuki-san végig mosolygott, amíg el nem tűntünk a látóvonalból.
- Haruka - suttogott Kyoko.
- Mindig szerettem volna, ha megismered őt. Ha máshogy nem is, de legalább úgy, hogy én mesélek róla – szóltam halkan. - Kyoko... Köszönöm, hogy szeretsz.
- Haruka - ölelt meg Kyoko, majd lágy csókot nyomott ajkaimra.
- Sensei... Azt hiszem, végre el tudlak engedni - gondoltam.

---

Szószedet:

sensei: tanárt, illetve írót, szerzőt és orvost szólítanak ezzel a taggal Japánban.

Oldal: Köszönöm, hogy szeretsz by Senna Hikari Kaien
[Senna Hikari Kaien] - © 2008 - 2024 - sennahikarikaien.hupont.hu

A HuPont.hu az ingyen weblap készítés központja, és talán a legjobb. Ingyen weblap

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat